Anyává, apává, szülővé válni azt (is) jelenti, hogy felelősséggel tartozunk gyermekeinkért. Hogy a szívünk már nem belül, hanem kívül dobog, egy kis csoda testében. Mit tehetünk a kis csodánk vagy csodáink fejlődéséért?

Nagyon fiatalon, már 16 éves koromban éreztem azt, hogy anya szeretnék lenni. Arról álmodoztam, hogy mit és hogy fogok csinálni majd, ha gyermekeim lesznek. A csoda még 13 évet váratott magára. 29 évesen lettem fizikailag is édesanya. Lelkileg azonban sokkal korábban. Tudatosan készültem a gyermekvállalásra, az anyai szerepre, a család szerepre, az új felállásra, a gyermeknevelésre.

Hogyan készítettem föl magam az anyaságra?

Mivel lelkileg már régen érettnek éreztem magam, fizikailag kellett leginkább felkészülnöm. Szakkönyveket olvastam, interjúkat hallgattam és néztem, előadásokra mentem el. Tájékozódtam az anyukák problémáiról, a kérdésekről, melyek nap mint nap foglalkoztatják őket. Nem csak a várandóssággal és a csecsemőkorral kapcsolatosan, hanem magával az anyai szerephez kapcsolódva minden gyermekkort érintve. Mi jellemző a bölcsisekre, ovisokra, iskolásokra, mi a nagy „átlag” a fejlődésükben, milyen eszközök állnak rendelkezésre a gyermekek neveléséhez? Kezdve a babahordozástól a játékokon át a fejlesztésig. Mivel közvetlen családomban és a baráti társaságban sem volt még akkor kisgyermek, senkitől nem tudtam kérdezni. Tudatosan készültem a feladatra, már a baba születése előtt felépítettem magamban azt a vonalat, amit képviselni szeretnék. Talán ehhez a makacsságom is hozzájárult… De így utólag visszanézve, nem bánom, hogy ezt a vonalat képviselem. Babahordozás, szoptatás, kötődés, fajátékok, mozgás, mese, zene, játék, következetesség, tudatosság…

Miért fontos a tudatosság?

Naponta hallok és olvasok olyan dolgokat, mint hogy tini korában a szülő nem tud mit kezdeni a gyermekével, mert csak chatel a barátaival, videojátékozik, telefonozik, nem akar tanulni. De nem is kell elmenni a gyermek 10-14 éves koráig, 7-10 éves korban nem ír szépen, nem szeret olvasni, nem akarja csinálni, amit kérünk tőle. Vagy még fiatalabb korban:  6 éves a gyerek és hogy fog iskolába menni. Még nincs rendben a nagymozgása, nem szeret rajzolni, színezni, nem köti meg a cipőfűzőjét, nem önálló. Még kisebb korban: örökmozgó, nem köti le semmi, nem tud egy helyben megülni 5-10 percig sem. Nem akar játszani semmivel, unja a játékokat. Ezért fontos a tudatosság. Mert szülőként feladatunk az is, hogy az életre felkészítsük a gyermekeinket, hogy embert neveljünk belőlük. Ezek a problémák fennállnak. Nálam is előfordulnak, nálad is, mindenkinél.  Ha már viszont fennállnak, akkor kezelhetőek.

Mit tehetünk gyermekünk fejlődéséért?

Régóta azt vallom, és mind a magán, mind pedig a szakmai tapasztalatom is bizonyítja azt, hogy a gyermekek fejlesztése a szülő fejlődésével kezdődik. Hogyan várjuk el egy gyerektől, hogy olvasson, ha nem lát a kezünkben könyvet? Ha mi magunk nem olvasunk? Hogyan várjuk el tőlük, hogy ne nézzenek mesét és ne kérjék azt, ha mi magunk is tv-zünk, vagy a telefonunkat nyomkodjuk, és nem olvasunk nekik? Hogyan várjuk el, hogy mozogjon sokat, ha lusták vagyunk velük kimenni a játszira, mert most szomorkás az idő, kicsit fúj a szél, mindjárt esik. Hogyan várjuk tőlük, hogy legyenek önállóak, hogy öltözzenek fel reggel, ha mindig mindent megcsinálunk helyettük? Hogyan várjuk tőlük a türelmet, ha mi magunk is türelmetlenek vagyunk… siessünk, menjünk, csináljuk, haladjunk… Mert ezt sulykolja belénk a mai világ.

Fejlődnünk kell szülőként ahhoz, hogy a gyermekünk is fejlődhessen. Ha előveszem otthon a telefont, mert sos válaszolnom kell valakinek, jön a kisebb csemetém hozzám, anya nézünk mesét? És akkor jön a lekiismeretfurdalás, hogy miért is veszem elő a telefont az ő társaságukban? Melyik dolog a fontosabb? Miért is kell sos válaszolnom?Semmiért. Semmi nem ér annyit, hogy tőlük elvegyem az időm. Fejlődnöm kellett nekem is. Jogosan kéri a mesét, mert azt látja, hogy anya is a telefont használja. Mostanában már előveszek egy könyvet, és azt lapozgatom, vagy elrendezem a könyvespolcomon a könyveket. Vagy a lányom rendezi át a könyvespolcomon a könyveket… Aztán hallom, hogy nagy a csend. Ami gyanús is lehetne, de bemegyek a szobájukba, és ők is rendezgetik a könyveket. Anya olvasol nekem mesét? És már hozza a könyvet.

Ez csak egy példa a sok közül. Ha gyermekeim viselkedésében nem „tetszik” valami, nem úgy viselkednek, ahogy azt én szeretném, mindig magamba nézek, és keresem az okot. Igen, most feszültebb voltam, türelmetlenebb voltam… Ha ezeket felismerjük, akkor tudjuk kezelni a problémát. Nemcsak ők tanulják az életet, hanem velük együtt mi is. Gyermekünk úgy fog fejlődni, ahogy mi fejlődünk szülőként. Nem véletlenül vannak az örökzöld bölcsességek és mondások:

„ A gyermek a szülő tünete.”

„Boldog anya, boldog gyermek.”

Mi a kulcs?

Életet adunk egy csodának. Mikor működnek a kapcsolatok (barátság, házasság, párkapcsolat…) jól az életben? Ha megértjük a másikat, ha tisztelettel fordulunk felé… Ha nem támasztunk elvárásokat vele szemben, ha nincs megfelelési kényszer bennünk, csupán örülünk annak, hogy a másik milyen, és olyan, amilyen… És így fogadjuk el… Minél nagyobb az elvárás, annál nehezebb a megfelelés, és annál gyengébb a kapcsolat… Ha türelmesek, elfogadóak és alázatosak vagyunk… Ha formáljuk egymást mozdulatokkal, szavakkal, tettekkel… Ha sokat beszélgetünk…  Ha egymás lelkére figyelünk, akkor figyelünk oda igazán a másikra…

Véleményem szerint így működik jól az anya-gyermek, apa-gyermek és szülő-gyermek kapcsolat is. Mi formáljuk őket, ők formálnak bennünket. Ahogyan mi fejlődünk, változunk és változtatunk, úgy változnak és fejlődnek ők is.

A kulcs a gyermekedben és benned rejlik. Türelemmel, alázattal, odafigyeléssel, beszélgetéssel, egymás lelkére figyeléssel, tudatossággal, következetességgel a zárba beleillik a kulcs, a kulcs pedig kinyitja a zárat.

Szeretet kettejük között

 

 

Kisebbik csemetémmel

Nagyobbik csemetémmel

 

 

Csemeték egymás között

Szerelem…