Mikor szántunk arra utoljára időt, hogy azt mondjuk stop, és megálljunk egy pillanatra? Mikor fordítottunk utoljára figyelmet ebben a zajos világban arra, hogy mások felé forduljunk? Mikor töltöttünk utoljára minőségi időt a gyermekeinkkel, családunkkal, barátainkkal? Hétvégén? Tegnapelőtt? És rohanunk tovább…Elmúlik…

Az elmúlt 2-3 hétben sok sok olyan dolog történt, melyek nagy hatással voltak a gondolataimra. Túl vagyok pár migrénen, szemgyulladáson, és egyéb dolgok is vannak, melyek ráébresztettek arra, hogy meg kell állni. Mert az egészségem megfizethetetlen. Sokan kérdezték a Csemeteligetbe járó szülők közül, hogy mi van velem, illetve nem is kérdezték, ők maguk állították fel a diagnózist, hogy ideje lenne lassítanom és pihennem. Ha túlpörgök, mindig a természetbe vonulok, és elcsendesedek magamban. Sok mindenre választ kapok. Ilyenkor teszem fel a miérttel kezdődő kérdéseket, és próbálok rájuk választ keresni.

A gyermekekre fordított idő

Legutóbb, amikor épp filozofikus sétámat tettem, az idő fogalma keringett a gondolataimban. Most ballagott az oviból a nagyom, és holnap fog a minioviból a kicsim. Ráébredtem arra, hogy egyik csemetém iskolás, a másik pedig ovis lesz. Eltelt 7 év… Vajon elég időt töltöttem velük? Felvérteztem őket azokkal a dolgokkal, melyek által zökkenőmentes lesz az ovi- és az iskolakezdés is? Töltöttem elég minőségi időt velük?

Amikor a szívem alatt hordtam őket, sőt, amikor még csak a tervezés fázisában voltak, már akkor élő emberként gondoltam rájuk. Folyamatosan beszéltem hozzájuk pocaklakóként, csecsemőként, kisgyermekként. Most ők kérdeznek. Rengeteget. És egyre logikusabb és gondolkodtatóbb dolgokat. Még a 3 évesem is. Ilyenkor jövök rá arra, hogy bár biztosan én is vétettem hibákat anyaként, de a minőségi időtöltések által adtam nekik egy olyan alapot, mellyel nyugodt szívvel eresztem ki őket a „világot felfedezni” szeptembertől.  Sosem felejtem el a 2*3 év szoptatással telt időszakot, a hordozást, melyekkel egymáshoz kötődtünk. A hajnali 5:30-as ébredéseket, amikor reggel 7-re már a szőnyeget telepakolta Tomika a puzzlekkal… A nappaliban épített vonatsín, lego és fakocka építményt, amitől napokig nem lehetett közlekedni… Az első anyák napját, az első szál virágot, amit tőlük kaptam, a közös főzéseket, sütisütéseket,  a pocsolyában való tapicskolást, a kézzel festést… Azt a rengeteg kavicsot, melyet a közös séták alatt gyűjtöttek nekem, és én a táskámba gyűjtöttem és cipeltem – egy várat fel lehetett volna építeni belőle…Aztán mióta  a liget megvan, a közös kertészkedéseket, azt, hogy tornaórát tartok nekik a nagyszobában, hogy egymásnak tartanak tornaórát a nagyszobában… Na, és a legok, amikről azt hittem, hogy mindenhonnan összeszedtem, de az éjszaka közepén mégiscsak megtalálta a talpam azt az egyetlenegyet, amit mégsem látott a szemem, a lehető legkisebb darabot, mely ugyanolyan színű volt, mint a szőnyeg…

Nincs attól fontosabb, minthogy velük legyünk, és csak rájuk figyeljünk. Minden nap. Mert az elvesztegetett időt már semmi nem hozhatja vissza.

Nem csak nekik van rá szükségük…

És ebben az a legnehezebb, hogy nemcsak a gyermekeinkre kell figyelni, hanem embertársainkra is. Jelen zajos és materialista világunk sajnos abba az irányba visz, hogy felületesen éljük az életünket. Az igazi értékek, a hosszú, tartalmas beszélgetések, a minőségileg egymásra fordított idő elveszett…

Ha mélyen magunkba nézünk, rájövünk, hogy  nekünk, felnőtteknek is erre van, illetve erre lenne szükségünk. Mindannyian erre vágyunk.

Június elején a belvárosi borünnepen a barátaimmal voltam. Leültünk egy padra, beszélgettünk 3 órát, majd sétáltunk a városban még 2 órát. Annyira feltöltött, hogy örök emlék marad számomra. És ez megfizethetetlen.

Nemrég barátnőm szülinapja volt, és kitalálta, hogy elmegyünk vásárolni, majd vacsorázunk egyet. Vásárolni?… Igen, végre gyerek nélkül vagyunk, pár órát engedjünk meg magunknak, hogy feltöltődjünk. A vacsora alatt annyit nevettem, mint már nagyon rég. Az asztaltársaságból 2 főt pedig nem is ismertem, egyikük ismerős volt, de ez nem okozott problémát. Elég hamar kiderült, hogy Melivel közös volt a gimis alma mater… Mindketten emlékeztünk a másikra… Szinte testvérosztály voltunk. 20 év után újra találkozni úgy, hogy közös a barátnőnk? Erre szokták azt mondani, hogy véletlenek nincsenek. Nincsenek bizony. Az este legnagyobb tanulsága újra a közös élmény, mely felejthetetlen emlék marad, és az együtt töltött minőségi idő…

Ami számít

A minap meghallgattam egy videót Szabó Pétertől, melynek a mondanivalója az volt, hogy élet=idő. Az elmúlt hetek eseményei ráébresztettek arra, hogy ez valóban így van. Sőt, ha minőségi életet szeretnénk élni, akkor minőségi időt kell egymással töltenünk.

Mert ebben az életben két dolog megfizethetetlen: az egészség és az idő…

 

Pár kép Rólunk – kicsit nosztalgiaként számomra

Ha még egyszer átélhetném…